Sebzett erotika

A Feledi Project Psychéje nem kertel. Nem is nagyon volna miért: Weöres Sándor hősnője sem az a nő, aki engedélyt kér arra, hogy vágyjon. Psyché alakja már a papíron is nyugtalanító: egyszerre lélek és test, szabadságvágy és kiszolgáltatottság, provokáció és sebzettség. Feledi János koreográfiája ezt a belső ellentmondást nem elmeséli, hanem egy zavarosan, szélsőségesen hömpölygő hangulatáradatként mutatja be. Az előadás így nem egyszerűen Weöres Sándor eredetileg 1972-ben megjelent versciklusának táncszínpadi adaptációja- adaptálni nem is lehetne- hanem annak érzéki, néha kényelmetlen, néha kifejezetten pironkodtató továbbgondolása. Psyché minden nőben ott él belső titkok formájában. Nem is csoda, hogy zavarbaejtő a tükör amit magunk elé kapunk.

Feledi János Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfus, rendező, a Feledi Project alapítója és művészeti vezetője. Alkotói világa gyakran épít arra a feszültségre, amely a klasszikus tánctechnikai fegyelem és a kortárs színpadi érzékenység között jön létre. A Psychében ez a kettősség különösen termékenynek bizonyul: a forma nem szelídíti meg a témát, inkább keretet ad annak, hogy a vágy, a függés, az önátadás és az erőszak közötti határok elmosódjanak. A Nemzeti Táncszínház kisterme különösen alkalmas helynek bizonyult ehhez. A színpad közepén egy kád áll, az egyik oldalon hat plexiszerű, belülről világító kocka, hátul egy anyagdarab, az alapfény pedig vörös , oldalról érkező, mintha eleve valamilyen belső, testi hőmérsékletet adott volna a térnek. Nem semleges színpadképet látunk, hanem olyan teret, amelyben a vágy, az intimitás már a szereplők megjelenése előtt jelen van.

A 2026-os változat egyik legerősebb döntése, hogy Psyché nem egyetlen női testben jelenik meg. Három nőalak: nem pusztán három szereplőként működik, hanem mintha ugyanannak a női tapasztalatnak  különböző állapotait láttuk volna: vágyat, ellenállást, törékenységet, csábítást, sebzettséget. Ettől az előadás Psyché-képe nem lett egységesebb, inkább éppen széthasad. De talán ez áll hozzá közelebb. Weöres Psychéje sem könnyen bekeretezhető alak: egyszerre akar szeretni, birtokolni, szabad maradni, és közben újra meg újra beleütközik abba, hogy a női testet mások is értelmezni, irányítani, használni akarják.

Az előadás legerősebb pillanatai akkor születnek, amikor a szexualitás már nem puszta erotikus látvány, hanem hatalmi nyelv. A férfi- és női testek találkozásaiban a gyengédség, a csábítás, az önátadás és a birtoklás folyamatosan egymásba csúszik. A bekötött szemű nőalakok jelenete különösen erősen sűríti ezt: a vakság itt nemcsak bizalmat, hanem irányításvesztést is jelent. A test jelen van, de a kontroll már nem teljesen az övé. Ettől a jelenet nem egyszerűen érzéki, hanem kényelmetlenül pontos is.

A tárgyak sem díszletként működnek, hanem jelentéshordozóként. A kád egyszerre idéz születést, intimitást, fürdetést, anyaméhet és csapdát. Kezdetben eredetpontnak tűnik, a végére azonban fekete vízzel teli, nyugtalanító térré válik. Az alma hasonlóan rétegzett jel: egyszerre bűnbeesés, tudás, vágy és testre ébredés. Nézőként éppen ez volt az egyik legerősebb tapasztalat: a szexualitás nem dekorációként van jelen, nem egyszerűen „forróbbá” teszi az előadást, hanem a darab egyik fő nyelveként működik. A testek közeledése, elhúzódása, összegabalyodása és szétesése azt mutatja, hogy Psyché világában a vágy sosem ártatlan, mert mindig benne van a kiszolgáltatottság lehetősége is.

A legemlékezetesebb jelenetek egyike az volt, amikor a három nő egymás mellé áll, és mindhárman szemkötőt tesznek magukra. Vakon maradnak a térben, miközben a két férfi kerülgetni kezdi, majd szinte szabályosan szétszedi őket. A jelenet erotikusnak hat, de nem pusztán annak. Sokkal inkább a csábítás és a kiszolgáltatottság határán mozog. A bekötött szem egyszerre idéz bizalmat, önátadást és fenyegetettséget: azt a pillanatot, amikor a test jelen van, de a tekintet, az irányítás, a kontroll már nem teljesen az övé. A testek orgiasztikus összegabalyodása nem kényelmes látványként működik, hanem zavarba ejtő hatalmi helyzetként. A néző egyszerre figyeli a mozdulatok szépségét és azt a kérdést, hogy meddig tart a játék, és hol kezdődik az erőszak.

A Feledi Project Psychéje azért erős előadás, mert nem akarja megszelídíteni az irodalmi szöveget. Nem tesz úgy, mintha Psyché története pusztán szép, múltat idéző verselés lenne. A vágyat nem választja le a félelemről, a szépséget a kényelmetlenségről, a szerelmet a birtoklásról. Ez nézőként néha kifejezetten feszengő helyzetbe hoz. Nem mindig lehet eldönteni, hogy amit látunk, felszabadító vagy nyomasztó, csábító vagy fenyegető. De talán éppen ez a bizonytalanság áll közel Weöres hősnőjéhez is.

Nem kortárstánc-szakértőként, hanem Weöres Psychéjének emlékével ültem be az előadásra. Azzal a kérdéssel, hogyan lehet egy ennyire nyelvből, vágyból és szerepjátékból született nőalakot mozdulatban megmutatni. A válasz nem egy történet lett, hanem testek sorozata: vörös fényben, fekete hálóingben, bekötött szemmel, almával, fénykockák között, fekete vízben. Feledi Psychéje nem magyaráz, inkább érzékileg túlterhel. Nem mindig kényelmes nézni, de talán Psychét kényelmesen nézni eleve félreértés volna.